Vitassuk meg!

Évekkel ezelőtt egy, a magyar edzők pedagógiai felfogását föltárni szándékozó vizsgálatban a „melléktermékek” között számomra meglepő eredményeket is találtam. Nem világraszóló újdonságokról volt szó. Közülük egy különösen fölkeltette az érdeklődésemet. Én addig úgy tudtam, hogy a testnevelő tanárok, edzők pedagógiai megfontolásból törekszenek arra, hogy tanítványaik előtt példaként álljanak. Hogy példák legyenek a sporthoz való viszonyukkal, önfegyelmükkel, szorgalmukkal, szakértelmükkel, esetleg egész életükkel.

A neveléstudomány művelői számolnak is evvel az önmagunkat fölmutató törekvésünkkel. Úgy is mondhatnánk, hogy bekalkulálja a teljes nevelői hatásrendszerbe azt a hatásnyalábot is, amely a pedagógus – mint jó tulajdonságok birtoklója, vagy mint egy lehetséges életút felmutatója – látható, átélhető példája nyomán fejti ki erejét.

A sportpedagógia nemzetközi szakirodalma a sportban megmutatkozó pedagógiai potenciál egy fontos elemének tartja, hogy a testnevelő tanár, edző egy egyszerű, átlátható, jól követhető, vonzó ember személyének és cselekvés-lehetőségeinek képét formálja meg. Ez a szakirodalom kimondatlanul is azt sugallja, hogy a testnevelőknek, edzőknek minden más pedagógusnál jobb lehetősége van pozitív példaként állni az ifjúság előtt, s esetleg a példaképpé válás útja is könnyebben elérhető számukra. S hogy miért, az is könnyen megválaszolható. Ők egy olyan kultúra beavatott képviselői, amelyben a fiatalok többsége is nagyon szeretne otthonosan mozogni. A sportban – egy sportágban – való sikeresség nem csupán testi erényekről ad hiteles bizonyítványt, hanem – többnyire – a lélek, az egész személyiség erejéről. A sportban szerezhető szociális ügyesség is támogató erő a személyiséggel való azonosulásban. Ebben az értelemben ír az edzők példakép szerepéről a TF korábbi sportpedagógia tankönyvének szerzője is: „… az edző egész emberi mivoltával állandó példaképül szolgál a sportolónak.” (Biróné Nagy Edit 1977. 73.)

 

A fönt említett vizsgálatban azonban – s ez okozott számomra kisebb meglepetést – bizonyos adatok arra utaltak, hogy a mai testnevelő tanárok és edzők pedagógiai gondolkodásában a példa szerepre való törekvés kevésbé jellemző, sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy háttérbe szorult. Magam ezt a jelenséget érdekesnek, figyelemre méltónak tartom. Azt hiszem, érdemes lenne nyilvános vitára bocsátani! Jó lenne, ha megismerhetnénk szakmánk különböző műhelyeinek és egyes szakembereinek véleményét erről a kérdésről. Magáról a tényről, hogy tudniillik valóban visszaesett-e a példaszerepre való törekvés, és az okokról, hogy vajon miért is indult el ez a – szerintünk – kedvezőtlen folyamat.

 

Gombocz János